Behunyom szemeim
szorosan ölelem emlékeim
mezítláb lépdesek
a rét meztelen fűszálain...
Árnyékot csókol a hajnali fény,
a tölgy csendes, a madár nem fél,
melegen öleli őket a reggeli szél.
S mint amikor álmomat ébresztetted puha leheleteddel,
úgy ébredtem boldogságra,
mint ahogy a dér illan el a szabadságba.
Aztán kinyitom szemeim,
bezárom lelkem kapuit,
s csak olvadt jégdarabok gurulnak arcomon.
Te most már nem vagy itt,
feladtad harcaid,
s csak az itt maradt sóhajok maradtak vigaszul.
sötétre ébredtem,
hideg gőz csak a lelkem.
üres a rét,csak a madár fázik,
a tölgy elkorhadt,törzse esőtől ázik.
Visszatérek a szívemhez,
visszatérek az álmomhoz,
majd ott a boldogságra ébredek
s nem jövök vissza soha a reggeli világhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése